Az első négy nap új ismeretekben és élményekben gazdagsága után, tegnap a műhelymunkát azzal kezdtük, hogy röviden reflektált mindenki egyes szám első személyben arra, hogy ő benne milyen gondolatok és megoldási javaslatok fogalmazódtak meg az itteni hatások eredményeképpen. Összeírtuk a kérdéseinket, amikre választ várunk a két nap végére. Néhányat kiemelek itt is: Mit akarunk adni a világnak? Milyen létező szükségletekhez kapcsolódunk? Mi az a viszonyrendszer amit támogatni akarunk? Milyen fokozatait ismerjük az együttműködésnek a saját családunkon belül és szervezeti szinteken és ez hogy viszonyul az emberek közti kapcsolatokhoz?  Mi ad nekem igazi támpontokat egy emberi kapcsolatomban? Miért olyan ritka, hogy őszintén kapcsolódunk az egyéni szükségletünkhöz?

TudásVetésForgó módszerrel mélyültünk el az egyéni véleményekben, két négyfős csoportban, aztán a kiscsoport konszenzusokat eggyé olvasztva röviden az alábbiakra jutottunk a mai nap végére: Az öngondoskodás képessége a családi egység fontos alapköve. Az öngondoskodást az egyéni és közös szükségletek felismerése és őszinte kimondása támogatja. Az őszinteség én-te viszonyokban ragadható meg leginkább, ezért idáig vezetjük vissza a módszertanunk alapjait is. Amikor az én-te viszonyban tisztázott szükségleteinket másokkal is megosztjuk, akkor már közösségfejlesztésről beszélünk és újfajta odafordulási kultúrát vezetünk be.

A mai nap végére összeírtunk egy olyan kérdéssort, ami alkalmas arra, hogy kapcsolatfejlesztési szándékkal tesztelésre indítsuk. A lényege, hogy „én megkérdezlek téged, mint számomra fontos társamat, hogy mi volna az a (max.) öt dolog, amiben ha fejlődnék, akkor neked jobb volna velem?” A kérdéssor három dologra fókuszál: honnan megyünk hová és miben mérjük a haladást.

A részletes jegyzeteket mindenkinek elküldjük és akciókutatásunk második akciójaként a kérdéssor tesztelését tűztük ki feladatnak.

A Tündérvár Alapítvány napsugaras kirándulása erre tanított bennünket. A családsegítőkkel és a gyermeknevelőkkel folytatott beszélgetés során arra a közös megállapodásra jutottunk, hogy szükségszerű egy egyezményes alapmódszertan kidolgozása, amely végre a felhasználó valódi szükségleteiből indul ki, az ő állapotát és lehetőségeit méri fel és egyezményes segítségnyújtás-kultúra minőségével támogatja a résztvevőt. A műhelytalálkozó első napján érkezett visszajelzések is hasonló eredményt szolgáltattak a számunkra.

Így a délután családias beszélgetések keretein belül könnyed, érzelemgazdag és inspiratív állapotban, az alkotás örömével telt el. Sinkó Dániel szakértő módszertani javaslata egyre inkább fő fókuszunkká és munkánk gyümölcsévé kezd alakulni. Minden jelenlévő játékosan tudta alkalmazni saját szakterületére és építeni tudta a módszer visszajelzés kultúráját. Ezért csapatunk a visszaérkezés utánra megcélozta a visszajelzés-technológia program alakítását és tervezését.

A júliusi rendezvényünk két fárasztó napja után adunk ismét hírt magunkról. Trénereink alaposan megdolgoztattak minket, játékos, humoros feladatokkal lazítva fel a gyakran érzékeny témákat. Az első napon főleg hallgatni és figyelni tanultunk, páros gyakorlatokban, és kiderült az aktív figyelem elég fárasztó dolog. Később váltottunk oda, hogy három fős csoportokban már azt gyakoroltuk, hogy milyen pontos értelmezést kíván az, hogy a másik fél mondandóját csendben végig hallgatva, egy-egy szót emeljünk ki abból, ami szerintünk az ő kulcs mondandója és ennek kapcsán pedig visszajelzést kapjunk arról, hogy ez mennyire sikerült.  E feladat apropóján ismerkedtünk meg az én-üzenet kifejezéssel, aminek lényege, hogy lényegeset és igazit mondok el magamról a másiknak, amivel ő tud mit kezdeni, mert elég konkrét. Ennek előfeltétele az, hogy saját szükségleteimmel tisztában vagyok – mint kiderült ez gyakran pont a beszélgetésben tisztult ki.

Az izgalmas rész akkor kezdődött, az első nap végén és a második nap nagy részében, mikor az eddigi munkatapasztalat kapcsán egymásnak visszajelzést adtunk egy tetszőlegesen választott jó vagy fejlesztendő tulajdonságunkra. Ez már élesben ment, nem szimulációként, ezért nagy hatással van ránk még most is. A nap végén még felkészültünk arra, hogy az itt tanultakat kiknek adnánk tovább – mindenki átgondolta és rövid listát készített.  A két nap alatt sok olyan gondolat és élmény keletkezett, amit a további napok műhelymunkáin fogunk feldolgozni és hasznosítani.

Miskolczi László Ákos, újonnan csatlakozó résztvevő élménybeszámolója:

A komótos gyülekezést követően, már az ebéd alatt úgy éreztem, hogy „jó helyen járok”, olyan fontos találkozásokat éltem át néhány résztvevővel történő beszélgetésben. Újonnan csatlakozóként az első műhelymunkánk során megtapasztaltam az elmélyült közös munka élményét. Úgy éreztem, hogy a nyitókörrel túl sok idő megy el, de később ez hasznosnak bizonyult, hiszen itt sokat tudtam meg a többiek mindennapjairól, ráadásul azt az időt bőven kárpótolta az utána következő beszámolók információ áradata, ahol arról meséltek, hogy a megbeszélt „házi feladat” elvégzése közben milyen nehézségekkel kerültek szembe – igen, főként nehézségekről meséltek és az igazi mély párbeszéd hiányáról panaszkodtak, ami összehasonlítva a saját tapasztalataimmal, meg tudok érteni. Ezért volt felemelő élmény számomra a projekt csapat nyitó beszéde, ahol egy saját módszertani ötletet harangoztak be, ami képes megragadni az elhangzottak gyökerét és amit az itt eltöltött néhány nap alatt megismerhetünk és amihez hozzászólhatunk.  Kíváncsian várom tehát a folytatást.