A tréning második részében felmerült a már sokszor megfogalmazott kérdés, hogy miként minősíthető a koncepciózusságot, a tervszerűséget és az eredményességet kevésbé, de az esetleges működést, ad-hoc „fejlesztést” erősebben magán viselő szociális ellátó (intézmény) rendszer és az ott dolgozók tevékenysége. A diszfunkciókkal és zavarokkal nap, mint nap találkozunk, hiszen a szolgáltatások köztudottan költségesen és bürokratikusan működnek. A túlzottan címkéző, ítélkező(vádló)-kényszerítő-szankcionáló-követelőző-gondozói, a büntető, vagy a paternalisztikus attitűd hatásai egyértelműek: nem végeznek megfelelő szükséglet-felmérést, nincs problémakezelés és -megoldás, másrészt gyakran nem kívánt függőségbe viszik a szolgáltatások felhasználóit, nem fejlesztenek és nem integrálnak, összességében nem segítenek. Sokszor nem érik el a legrászorultabbakat, nincs vagy korlátozott a hátrányos helyzetű, legszegényebb településeken és térségekben az intézményi kiépítettség, és nincsenek jelen diplomás szociális munkás végzettségűek sem (mert a falu- és tanyagondnok képesítése, a mentor pedig tevékenységének alaplényege miatt nem az). Sokszor nincs kongruencia a szociális intézmények deklarált célja és ott folyó mindennapi szakmai tevékenység között. Nem általánosan felismert szükséglet a szolgáltatások közötti kapcsolat, a különböző szakmák képviselőinek közös tevékenysége. A koordinálatlanságra, az együttműködés nehézségeire mutató kérdések jelen vannak persze más humán (például oktatási, foglalkoztatási, egészségügyi) ágazatokban is.

A hazai szolgáltató-ellátó rendszer egésze régóta szakmai kritika tárgya. Hazánkban gyakran megemlítésre kerülnek az intézményrendszer és különösképpen a gyermekjóléti szolgálatok fejlődésének hiányosságai. Mindez rámutat a megfelelő szemléleti alap szükségességére, a pozitív makro- és mikro-szintű kapcsolatrendszerre, a segítő identitás és a kontroll funkció újra és újra gondolására hívja fel, többek között, a figyelmet.